Téli sport? Igen, téli sport volt a mountainbikozás a jegesre taposott Nagy-Hárs-hegyi ösvényeken, futás a bokáig érő friss hóban, fel egészen az Erzsébet kilátóig és a véget nem érő hótaposás nagy, nehéz túrabakancsban a Csóványosra.
Nem, mint a fentiekből is sejthető, nem síeltem, nem is volt ismerősöm aki komolyan síelt volna, így a tél, a nyári kedvtelések űzése volt a kihívást jelentő téli körülmények között.
De egyszer, egy januári napon épp a Tengerszem túraboltban jártam új kamásli vásárlás dolgában, amikor megakadt a szemem egy pár hófehér Fischer futólécen. Nem volt nehéz észrevenni, egy 205 cm hosszú léc meglehetősen domináns látvány. Az eladókkal beszélgetve, hamarosan a hétvégére tervezett börzsönyi sífutás lázában égtem én is. A léccel kezemben léptem ki a bolt ajtaján.
Találkozónk és indulás Király-réten volt. Az akkoriban gyakori hóeséstől már a parkoló mellett felcsatolhattuk sífutó léceinket és a MagasTaxi túristaházat megcélozva nekivágtunk az emelkedőnek.
Ha már sífutottál pályán, most kérdőn nézhetsz, hogy ott hol is fut a jellegzetes formájú, ratrakkal húzott párhuzamos sífutónyom? Nem fut sehol, akkor sem, és ma sem húznak nyomot a Börzsönyben, így első próbálkozásom egy sífutó kirándulásként indult. Mint az első métereken kiderült, igen profi lécet sikerült választanom, igazi hangsebességre tervezett páros volt kezdő talpam alatt. Egy pikkelyek nélküli, tapadóvaxot igénylő fenevad, amit a 3 órásra nyúló hegymenetben sem igazán sikerült megzaboláznom. Dinamizmusom hiányában többet csúsztam vissza, mint előre, az egyenetlen talajon a tapadóvaxolt rész nem mindig ért le, így kötéltáncosként billegtem a lécen. Mindezek ellenére hogyan haladtam mégis felfelé, egyre közelebb a forró teát kínáló házhoz? Szerencsére a sífutó szett része a futóbot! Itt a leghasznosabb felszerelésemnek bizonyult, jó hegyes végét a hóba mélyesztve, méterről méterre küzdve a visszacsúszással, az izomszakadás határáig terhelt tricepsszel, de sikerült befutni a Taxi-rétre, s lihegve beesni a házba.
A büfézés melegében úgy tűnhetett, túl vagyunk a nehezén, izzadni már biztos nem fogunk, és most jön minden téli sport igazi célja, az önfeledten hófergeteget húzva lefelé száguldás. Erre a túrára visszagondolva nem tudok ilyesmit felidézni, még hasonlót sem…
Lefelé, a háztól az erdészeti - Cseresznyefa parkoló Nagy-hideg-hegy - murvás utat választottuk. Elsőre megnyugtatónak tűnt, a fákkal és óriás kövekkel tűzdelt zöld jelzéshez képest, de akadtak problémák itt is bőven. A délutáni nap és az aznapi forgalom a kerekek nyomvonalán kiolvasztotta a havat, ami így inkább emlékeztetett egy ráspolyra, mint sífutóútra. Siklásra alkalmasnak csak az út széle mutatkozott, egészen addig, míg a réten frissen elsajátított hóekés lassítást nem akartam kipróbálni a szédületesnek tűnő kb. 20 km/h tempót és egy éles kanyart elérve. Fékezéskor a keréknyomra ledöccent lécem úgy állt meg, mint egy gekko tappancsa a plafonon, én pedig a következő pillanatban egészen közelről érezhettem milyen is a hóba harapni.
De ezzel még nem volt vége! Talpraállás után folytatódott az izgalom, ismét felgyorsulva már rutinosabban fékeztem ki a soron következő kanyarokat, de a szeptemberi gyalogtúrákon oly kívánatos vadmálna bokor hó alatt meglapult indáival nem kalkuláltam. Az indák, mintha az aláfutó sífutóléc csapdába ejtésére tökéletesítették volna a tüskés karjait. Újabb hasalás, de most a marasztaló bokor tüskéivel is meg kellett küzdeni a továbbsiklás előtt.
De innen már nem volt megállás, csak siklás, siklás vissza Király-rétre..
Uhh, és ebben mi volt a jó? Ezek után miért írok a sífutásról, miért szervezünk oktatásokat, futóléces kirándulásokat?
Mert volt benne minden, amit szeretek, a fizikai aktivitás egy cél elérésére, a hasítóan friss levegő, az újfajta mozgás jelentette játékos izgatottság, a havon siklás hangtalan, nagyszerű dimenziója és még számtalan apró érzés, ami lehorgonyozta ezt az emléket, és 25 év távlatából is felidézhetővé teszi sok részletét.
Azóta nem maradt ki egy telem sem sífutás nélkül, és már közelít a következő reggel, amikor havas tájra ébredhetünk. Kint jobb!
Nem, mint a fentiekből is sejthető, nem síeltem, nem is volt ismerősöm aki komolyan síelt volna, így a tél, a nyári kedvtelések űzése volt a kihívást jelentő téli körülmények között.
De egyszer, egy januári napon épp a Tengerszem túraboltban jártam új kamásli vásárlás dolgában, amikor megakadt a szemem egy pár hófehér Fischer futólécen. Nem volt nehéz észrevenni, egy 205 cm hosszú léc meglehetősen domináns látvány. Az eladókkal beszélgetve, hamarosan a hétvégére tervezett börzsönyi sífutás lázában égtem én is. A léccel kezemben léptem ki a bolt ajtaján.
Találkozónk és indulás Király-réten volt. Az akkoriban gyakori hóeséstől már a parkoló mellett felcsatolhattuk sífutó léceinket és a MagasTaxi túristaházat megcélozva nekivágtunk az emelkedőnek.
Ha már sífutottál pályán, most kérdőn nézhetsz, hogy ott hol is fut a jellegzetes formájú, ratrakkal húzott párhuzamos sífutónyom? Nem fut sehol, akkor sem, és ma sem húznak nyomot a Börzsönyben, így első próbálkozásom egy sífutó kirándulásként indult. Mint az első métereken kiderült, igen profi lécet sikerült választanom, igazi hangsebességre tervezett páros volt kezdő talpam alatt. Egy pikkelyek nélküli, tapadóvaxot igénylő fenevad, amit a 3 órásra nyúló hegymenetben sem igazán sikerült megzaboláznom. Dinamizmusom hiányában többet csúsztam vissza, mint előre, az egyenetlen talajon a tapadóvaxolt rész nem mindig ért le, így kötéltáncosként billegtem a lécen. Mindezek ellenére hogyan haladtam mégis felfelé, egyre közelebb a forró teát kínáló házhoz? Szerencsére a sífutó szett része a futóbot! Itt a leghasznosabb felszerelésemnek bizonyult, jó hegyes végét a hóba mélyesztve, méterről méterre küzdve a visszacsúszással, az izomszakadás határáig terhelt tricepsszel, de sikerült befutni a Taxi-rétre, s lihegve beesni a házba.
A büfézés melegében úgy tűnhetett, túl vagyunk a nehezén, izzadni már biztos nem fogunk, és most jön minden téli sport igazi célja, az önfeledten hófergeteget húzva lefelé száguldás. Erre a túrára visszagondolva nem tudok ilyesmit felidézni, még hasonlót sem…
Lefelé, a háztól az erdészeti - Cseresznyefa parkoló Nagy-hideg-hegy - murvás utat választottuk. Elsőre megnyugtatónak tűnt, a fákkal és óriás kövekkel tűzdelt zöld jelzéshez képest, de akadtak problémák itt is bőven. A délutáni nap és az aznapi forgalom a kerekek nyomvonalán kiolvasztotta a havat, ami így inkább emlékeztetett egy ráspolyra, mint sífutóútra. Siklásra alkalmasnak csak az út széle mutatkozott, egészen addig, míg a réten frissen elsajátított hóekés lassítást nem akartam kipróbálni a szédületesnek tűnő kb. 20 km/h tempót és egy éles kanyart elérve. Fékezéskor a keréknyomra ledöccent lécem úgy állt meg, mint egy gekko tappancsa a plafonon, én pedig a következő pillanatban egészen közelről érezhettem milyen is a hóba harapni.
De ezzel még nem volt vége! Talpraállás után folytatódott az izgalom, ismét felgyorsulva már rutinosabban fékeztem ki a soron következő kanyarokat, de a szeptemberi gyalogtúrákon oly kívánatos vadmálna bokor hó alatt meglapult indáival nem kalkuláltam. Az indák, mintha az aláfutó sífutóléc csapdába ejtésére tökéletesítették volna a tüskés karjait. Újabb hasalás, de most a marasztaló bokor tüskéivel is meg kellett küzdeni a továbbsiklás előtt.
De innen már nem volt megállás, csak siklás, siklás vissza Király-rétre..
Uhh, és ebben mi volt a jó? Ezek után miért írok a sífutásról, miért szervezünk oktatásokat, futóléces kirándulásokat?
Mert volt benne minden, amit szeretek, a fizikai aktivitás egy cél elérésére, a hasítóan friss levegő, az újfajta mozgás jelentette játékos izgatottság, a havon siklás hangtalan, nagyszerű dimenziója és még számtalan apró érzés, ami lehorgonyozta ezt az emléket, és 25 év távlatából is felidézhetővé teszi sok részletét.
Azóta nem maradt ki egy telem sem sífutás nélkül, és már közelít a következő reggel, amikor havas tájra ébredhetünk. Kint jobb!
RSS Feed
